Szeretnénk néhány élesztŐs találkozás történetét, illetve személyes élményt, megtapasztalást megosztani veletek, ezzel is bátorítva egymást a hétköznapokban történő apró „élesztésekre”:
Az ÉlesztŐről élménybeszámolót írni olyan, mint írásban mesélni a repülésről annak, aki még nem járt a felhők felett: mindig marad valami, amit nem igazán lehet szavakba öntve átadni. Mégis, talán érdemes megpróbálkozni vele, mert a hét során Zalaegerszegen kapott lelki kincsek megosztva elmélyülnek és megsokszorozódnak.
Másfél évvel ezelőtt igazán furcsának tűnt a gondolat, hogy egy misszió alkalmával az utca emberét megszólítsam vagy idegen házak ajtaján kopogtassak. “De hisz ilyet a katolikusok nem szoktak csinálni!” Mégis, mivel tartottam tőle, éreztem egyfajta meghívást félelmem leküzdésére. Szinte magam is meglepődtem, hogy a térmisszión milyen bátorsággal léptem a helyiekhez, és kellemes meglepetésként ért az emberek nyitottsága és párbeszédre való készsége. Most csupán néhány apró momentumot szeretnék kiragadni és megosztani a hét eseményeiből.
Elképesztő volt megtapasztalni, hogy a missziós hétre eső evangéliumi szakaszok mennyire egybecsengtek saját utunkkal. Az ÉlesztŐ első napján, február harmadikán a közös reggeli szentmisén a következő részt hallottuk az Evangéliumból: “Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” Így vágtunk neki az élményekben gazdag, de - valljuk be, - nagyon fárasztó hétnek. Az ÉlesztŐ végén, a szombat esti záró szentmisén a következő evangélium hangzott el: “az apostolok visszatértek Jézushoz, és beszámoltak mindarról, amit tettek és tanítottak. Ő így szólt hozzájuk: „Gyertek ti is, (menjünk) a pusztaságba egy magányos helyre, hogy pihenjetek egy kicsit!” Mert olyan nagy jövés-menés volt körülöttük, hogy még evésre sem maradt idejük.”
Különös élmény volt számomra a kopogtatás. Zalaegerszeg utcáin imádkozva járva csengettünk be a helyiekhez, akikkel beszélgetést kezdeményeztünk, kértük, hogy meséljenek magukról, életükről. Meglepő volt számomra, hogy az első házba, ahol ajtót nyitottak nekünk, egy-két perc után be is hívott minket egy kedves hölgy, Teri néni, aki lelkesedéssel és szeretettel mesélt nekünk életéről, hitéről. Hasonlóban még két másik alkalommal is részem lehetett a hét során.
Különösen is hálás vagyok egy olyan találkozásért, melyre a csütörtöki térmisszió alkalmával került sor. Egy kedves, jól szituált hajléktalan hölgyet szólítottunk meg, aki elmesélte, hogy unokája fiatalon, mindösszesen tizenegy évesen, tragikus körülmények között halt meg. Megdöbbentő volt azt tapasztalni, mekkora hite, mekkora életszeretete van ennek a hajléktalan embernek. Nem panaszkodott, nem siránkozott, bár mi gyakran sokkal kisebb dolgok miatt kiborulunk. Megkínáltuk teával, süteménnyel, és beszélgettünk, majd közösen imádkoztunk a Ferences templomban, végül kedves búcsúzkodást követően távozott.
Szintén rendkívüli élmény volt a Családok Átmeneti Otthonában a gyermeküket intézményi keretek között nevelő szülőkkel folytatott beszélgetések során megtapasztalni, mennyire hálásak Istennek a gyermekeikért! A hét során kézzel foghatóvá vált számomra a 34. zsoltár sora: “Közel van az Úr a megtört szívűekhez.”
Saját csapaton belüli megosztásaink alkalmával nagyon érdekes volt azt látni, kinek milyen módon formálódott a szíve, milyen ajándékot kaptunk az Úrtól egyenként. Most csupán ízelítőként egy-egy élményről tettem említést, de személyesen tapasztaltam, hogy Isten egészen csodás dolgokat tett a hét során!
Az egyik legszebb élményem egy utcai találkozás volt, ahol egy fiatalemberrel beszélgettünk. Nagyon rossz körülmények között élt és az alkohol rabságában szenvedett. Eleinte sokat hülyéskedett, mindent elviccelt, de ahogy az életéről kérdezgettük, idővel egyre komolyabbá vált. Megkérdeztük tőle, hogy szerinte milyen a boldog élet, mi a helyes út az életben, amire fantasztikusan szép dolgokat mondott: valaki várja otthon, aki szereti, munkája legyen, gyerekei, családja… de sajnos ez az út most nem megy - mondta ő komoly arccal. Gyönyörű volt számomra az, hogy ilyen tisztán látja az életet, és hogy ennyire tisztában van a saját, rossz helyzetével, gyengeségével is, és azt is megmutatta ez számomra, hogy az önmagát mérgező, az életből viccet csináló, olykor durva külső élet, valójában egy gyermeki, szeretetre vágyó, boldogságra törekvő bensőt rejt, ami azonban rabságban szenved. Sokáig beszélgettünk még, majd eljött a búcsú pillanata. Megrendülve éreztem magam, hisz egy segítségre váró, mélységben szenvedő embertől vettünk búcsút, akivel valószínűleg többé nem fogunk találkozni. Úgy éreztem, elengedjük egy kisgyermek kezét. De bízok benne, hogy a komoly, elgondolkodó arca, a szemében ébredő vágyakozás a boldogságra, azt jelezték, hogy valami elindult benne, hogy a benső jó énje kicsit életre kelt, és elindította egy boldogabb élet irányába. Imádkozom érte, hogy így legyen, és hogy jó segítőkre találjon!
Kedden a Liszt iskolában tartottuk hittan órát 6 ötödikes gyerkőcnek a háláról. Énekeltünk, játszottunk és beszélgettünk. A gyerekek nagyon nyitottak voltak, meséltek arról, hogy mi minden jó dolog van az életükben, meghallgattak minket is. A végén ragyogó szemmel énekeltük, hogy a kegyelem árad. Ez csak egy rendhagyó hittan óra volt, de azt hiszem, hogy mi is, ők is jó sokáig vissza fogunk rá emlékezni. A tanárnő pedig lelkesen mondta, hogy az újonnan tanult dalokat beveszik a repertoárba és majd éneklik még őket. (És ez majd talán felidézi az együtt töltött 45 percünket:))
Számomra nagyon különleges élmények voltak a szociális szférában szervezett programok. A hajléktalanszállón egy nagyon kedves hölggyel találkoztam, aki pár perc alatt nagyon mélyen megnyílt előttem, és arról mesélt, hogy mennyire nehéz számára az, hogy nemrég halt meg az ikertestvére. Sokáig beszélgettünk arról, hogy hogyan lehet emberként feldolgozni rokonaink/barátaink/ismerőseink elvesztését, és nagyon szép volt azt látni, ahogy a hölgyben egyre inkább a Jóisten felé fordulás válik az egyetlen járható úttá. A hosszú beszélgetésünk végül oda futott ki, hogy a hölgy könnyes szemmel kérdezte meg tőlem, hogy nincs e nálam egy szentkép, ami előtt imádkozhatna (nagy nehézség volt számára az, hogy elkalandozik a figyelme ima közben, ezért keresett valamit amibe “kapaszkodni” tud miközben imádkozik). Sajnos nem volt nálam ilyesmi, de gyorsan körbekérdeztem az ÉlesztŐs testvéreim között, és egyiküktől kaptam egy csodás érmet, amit oda is adtam a hölgynek. Elmeséltem neki, hogy nekem is van egy Mária-medálom, amit minden nap hordok, és ami segít engem abban, hogy mindig tudjam, hogy a Jóisten és a Szűzanya velem van. A hölgy megköszönte, és elbúcsúztuk egymástól. A csapattal ezután énekeltünk még egyet, összeszedtük a holminkat, és a program végeztével továbbra is énekelve, elindultunk kifelé. Már majdnem kiléptem az ajtón, amikor hirtelen valaki odaszaladt hozzám. A hölgy volt, akivel beszélgettem. Ragyogott az arca a Jóisten boldogságától ahogy megmutatta nekem a nyakában lógó érmét, amit pár perce kapott. Megöleltük egymást, és lángoló szívvel elindultam a többi ÉlesztŐs testvérem után, mert az Istenem újra győzedelmesen meghódított egy szívet és én végtelen hálával tartozom neki, amiért ennek a része lehettem.
A pénteki napra már eléggé elfáradtam és semmi kedvem, erőm nem volt, amikor délután a családok átmeneti otthonába indultunk. A félelem mellett gyerekkori rossz élmények, előítéletek törtek fel bennem, azzal társulva, hogy miről is tudnék én ezekkel nehéz sorsú szülőkkel beszélgetni…
Isten nagy kegyelme és ajándéka volt, hogy amint beléptünk az épületbe és megláttam a farsangi jelmezekbe öltözött csillogó szemű, gyönyörűen sugárzó gyerekeket minden előítélet, fáradtság és félelem elillant. Ekkor vált világossá: az én feladatom most nem az, hogy nagy szavakat mondjak vagy éppen tanúságot tegyek a hitemről a felnőttek előtt, hanem az időmet és a figyelmemet teljesen a gyerekekre szentelve önfeledten játszak velük. Megható volt látni azt a szeretetre való éhséget, ami a kisgyermekektől áradt, mivel számunkra a legnagyobb ajándék az volt, hogy pár egyetemista fiatal velük együtt játszik. Egy kisfiú kezdetben nagyon bizalmatlan volt, valószínű sok bántás érhette korábban, de idővel egyre inkább ragaszkodni kezdett hozzám és szerette volna, hogy csak vele játsszak. Először érthetetlen volt számomra, hogy miért hoz mindig egy lufit, hogy azzal játszunk mikor annyi „izgalmasabb” lehetőség van, mint egy lufit órák hosszat egymásnak dobálni... Aztán megértettem, a kisfiú valószínűleg korábban olyan kevés szeretetet és személyes figyelmet kapott, hogy a legnagyobb boldogságot az okozta neki, hogy végre valaki csak rá koncentrál, vele játszik.
Ekkor tudatosult bennem újra, hogy az életben legtöbbször nem a nagy dolgok, a külsőségek, a drága játékok kellenek, ahogy sokszor nem a nagy szavak, vagy az egyetemen tanult bölcsességek viszik előre, vagy teszik egy picit jobb hellyé a világot, hanem ha önzetlenül, személyesen szeretve tudunk figyelni a másik emberre.
Megható találkozás volt számomra, amikor a pénteki piaci misszió reggelén odalépett hozzám egy idős bácsi és megszólított. Még igen korán volt csak hárman voltunk a téren és éppen csak végeztünk a stand felállításával zene, sütemény, tea sehol csak három fiatal kereszttel a nyakában... A bácsi érdeklődött kik vagyunk és röviden megosztottam mi járatban is érkeztünk a városba és, hogy a legfontosabb célunk, hogy találkozzunk a helyiekkel és meghallgassuk őket. Az idős úr aztán mesélni kezdett az életéről, nagyon megtört volt, hogy mennyi fájdalom szenvedés érte. Teljesen kilátástalan az élete, már semmi sem olyan jó, boldog, szép mint régen és igazából nincs is már miért élni ebben a céltalan, embertelen világban, csak azt várja hogy véget érjen és megszabaduljon a kínjaitól. Megosztotta, hogyan csalódott az egyházban, az emberekben, a politikában, a feleségétől is el kényszerült válni és teljesen kiábrándítja az amerre a világ jelenleg halad…
Rendszeresen visszatérő kérdése volt, hogy honnan vesszük a bátorságot ilyen fiatalon? Teljesen értetlenül és őszinte csodálattal nézett ránk, hogy mennyire nem természetes szerinte, hogy ennyi idősen ezt tesszük. Nagyon megrendítő volt hallgatni sok fájdalmat és ahogy a bácsi megnyílt és könnyek között, hálával nézve ránk azt mondta: egy kicsit újra visszaadtuk neki a találkozás által a reményt, hogy vannak még olyan fiatalok akiknek a hit még fontos, hogy ki tudunk állni ezzel az emberek elé és megvalljuk Jézus Krisztusba vetett örömünket.
Nagyon megköszönte mikor felajánlottam neki, hogy imádkozunk érte is és útravalóul rám bízta, hogy legyünk nagyon hálásak szüleinkért, mert véleménye szerint abban, hogy mi ilyen fiatalok lettünk nagyon nagy szerepe van a családnak. Ebben a pillanatban zokogásban tört ki… Mondta nem is érti miért osztja meg ezt velem, de gyerekkorában az édesapja rendszeresen megverte, amikor esténként hazajött és hogy ezt a szeretetet családban nem igazán tudta megtapasztalni... Ennél a pontnál végképp elérzékenyültem, hiszen kitudja hány évtizede hordozta magában ezt az elnyomot fájdalmat, ami most elemi erővel tört ki belőle, főleg amikor megkérdeztem tőle, hogy mindezek ellenére meg tudott e már bocsájtani az édesapjának? A bácsi zokogva mondta, hogy igen már akkor régen és mindezek ellenére nem haragszik rá. Akkor is, most is nagyon szereti őt és ezen tapasztalatok nyomán sosem tudott arra vetemedni, hogy a gyerekeit bántsa amikor valami rosszat tettek.
Ezen találkozás által úgy érzem nagyon sokat kaptam és épültem én is. A Jóisten ezáltal az emberen keresztül megmutatta mekkora ereje van a szeretetnek és a megbocsájtásnak a harag felett. Sokszor nem kell se zene, se látványos dolgok, egyszerűen elég szeretettel, mosollyal odafordulni az embertársunk felé és engedni, hogy Isten, kegyelmeinek eszközeiként munkálkodjon rajtunk keresztül is.
Visszagondolván a Zalaegerszegen töltött ÉlesztŐ hetünkre, számomra talán egyik legszebb, legmeghatározóbb esemény, a Miasszonyunk Időskorúak Otthonában tett látogatásunk, lelki délelőttünk volt. Itt mélyen éreztem, hogy valóban fontos az, amiért mi évről évre összegyűlünk, hogy egy héten át apró fények, reményforrások lehessünk egy város életében. A szociális intézményben gyakorlatukat töltő fiatal lányokkal, valamint az intézményben dolgozókkal találkozhattunk. Néhány óra alatt mélységes beszélgetések alakultak. Elmesélték életüket, nehézségeiket, örömeiket. Így ott lehettem én, mint egy huszonéves lányka, s megéltem, hogy felnőtt, igencsak sokat tapasztalt, sok fájdalmat megélt emberek néha könnyes szemekkel megosztják velem életüket. Megosztják, ahogy Istent keresik, ahogy néha nem lelik sehol. Megosztják, ahogy gyötri őket a lét, s azt is, ahogy mégis kitartanak. Megköszönték, hogy eljöttünk hozzájuk, s kifejezték mekkora szükségük volt minderre, hogy így együtt lehessünk, beszélgethessünk a földi lét tán legfontosabb kérdéséről, hogy miként, s miért is lehetünk hálásak, és ezáltal miként lehetünk boldogok a sok-sok fájdalom közepette is. Egyikük egészen megdöbbenve hallgatta, hogy Isten hálás őérte is, s hogy ő fontos Isten számára, ő is fontos az őrangyala számára. Talán valami ezáltal megnyílt benne is. Nem tudom, de bizakodom. És úgy hiszem, az ilyen aprócska dolgok, mint egy ember, aki feltekint Isten szeretetére, azok, amiért élünk, amik értelmet adnak földi utunknak.
Sok-sok kicsiny találkozást, csodát élhettem meg ez alatt a hét alatt, s úgy hiszem, hogy megélhettek mindazok is, kik a hajléktalanszállón, a családok átmeneti otthonában, vagy épp az utcákon, kertkapukban, templomokban nyitott szívvel fordultak felénk. Megtapasztalhattam, hogy az emberi szívek vágynak a találkozásokra, vágynak az őszinte érdeklődésre, figyelemre, s mindezek által vágynak Istenre, a Megváltóra. A meggyötört lelkek vágyakoznak a megváltásra, mely nem hatalmas tettek közepette, nem hangosan, nem látványosan érkezik, hanem az emberek között, apró csodák fényeként.
Hétfő kora délután a hajléktalanszállóra mentünk. Mivel a tervezett program a hely alkalmatlansága miatt változott, ezért a személyes beszélgetéseknek sokkal nagyobb tér jutott, mint előtte tervezve volt. Így volt alkalmam egy hosszabb, nagyon mély megosztásokkal teli találkozásra egy hölggyel. Kinn beszélgettem a bejárat előtt egy kis csapattal a hajléktalanokkal, de végül hosszabban csak ez a hölgy maradt ott. Rengeteg személyes dolgot osztott meg az életéről, a családjáról, a gyermekeinek neveléséről és a nehéz helyzetekről. Nekem ahogy lejött, ő az az ember aki nem magának köszönheti, hogy erre a sorsra jutott, hiszen givég dolgozott az életében és egyedül nevelt fel 3 gyermeket is. Az egész beszélgetés egy meghitt légkörben zajlott, annak ellenére, hogy körülöttünk végig mászkáltak, cigiztek, néha kiabáltak az emberek. Isten megadta azt a kegyelmet, hogy a megtört szív megnyíljon a megosztásra, és nekem lehetőségem volt a legjobb tudásom szerint figyelni ezt a szívet, ahogy levetkőzik és sebezhetővé, de szerethetővé teszi magát előttem is, egy idegen előtt. Miután nagyjából egy órát beszélgettünk, megkérdeztem, hogy imádkozhatok-e érte. A hölgy azt válaszolta, hogy igen, de ő már nem tudja, hogyan kell imádkozni. Megnyugtattam, hogy nem is kell majd neki feltétlenül, hanem engedje, hogy én imádkozzam érte a saját szavaimmal, és ott a hajléktalanszálló bejárata előtt, kinn a dohányzók és kiabálók között. Megengedte. Elkezdtem hálát adni Istennek a találkozásért, a hölgyért, a bizalmáért, és azt vettem észre, hogy azokat a szavakat amiket én kimondok, szó szerint ismételve, halkan imádkozza utánam. Nagyon megerősítő élmény volt, hogy ott az emberek között, akik lehet, hogy furán néztek, hangosan imádkozunk Istenhez és adunk neki hálát, kérjük az ő segítségét. A hölgy a beszélgetés és az ima alatt is többször küszködött a könnyeivel, de ameddig a megosztás közben fájdalommal, addig az ima alatt úgy érzékeltem, hogy megnyugvással, reménnyel és gyógyulással. Az ima végén megsimítottam a vállát, és jeleztem neki, hogy Isten nagyon büszke rá azért, hogy nem adja fel és a családját ennyire áldozatosan szereti. Ez az egyik legszebb találkozásom volt a héten.
Az ÉlesztŐ legnagyobb ajándéka számomra az élesztős csapat volt. Nagyon szép volt megélni azt a csodálatos légkört, ami köztünk volt. Hihetetlen szép volt, hogy mennyire nagynak láttuk egymást, mennyire rá tudtunk csodálkozni a másikra. Számos alkalommal volt részem olyan beszélgetésekben, amik arról szóltak, hogy valaki mennyire jól csinálta, amit csinált, mennyire ki tudott nyílni, hogy sokkal szabadabb tud lenni, mint máskor. És tényleg nagyszerű volt látni, hogy mennyire jó a csapat, mennyire jól előkészítették az egyes programokat (vagy annyira jól improvizáltak, hogy fel se tűnt, hogy kevés lett volna az előkészület). Nagyszerű beszélgetésekkel ajándékozott meg ez a hét, és szép volt látni az egyes élesztősök személyes növekedését, lelki mélyülését a hét során. Rengeteget kaptunk mi magunk is az ott töltött tíz napban.
A térmissziótól személy szerint egy picit idegenkedem, de mégis ez volt az egyik legszebb élményem az ÉlesztŐ során - mind a ferences templom előtti, mind a piacmisszió. Voltaképpen nem történt semmi nagy dolog… Nem volt részem nagyon mély beszélgetésekben, amik megindítják az embert, és amiket utána jól el lehet mesélni másoknak is… Egyszerűen csak szép volt megélni, hogy egy pohár meleg teával, egy kis süteménnyel örömöt szereztünk sokaknak. Hogy a buszmegállóban ücsörgő gimnazista egy fél órát beszélgetett velünk. Hogy voltak, akik kíváncsian megálltak. Hogy voltak, akik csodálkozva kérdezték, hogy kik és mik vagyunk, hogy csak úgy teát osztunk. Szép volt megélni, ahogyan a piaci árusok örültek az egy pohár meleg teának. Semmi világmegváltó nagy dolog nem történt. Adtunk egy mosolyt, egy pohár teát, egy kis sütit, érdeklődést és nyitottságot a beszélgetéshez. És ettől egy picit melegebb lett az a hideg téli nap.
A hét egyik legmegindítóbb találkozása a hajléktalanszálló egyik lakójával volt. Megindító volt a szavai mögül kihallani a sok-sok fájdalmat, szenvedést, amit megélt és megél. Nem is annyira a szegénység és az otthontalanság miatti szenvedést, hanem a belső fájdalmakat. Az utálatot önmaga iránt, az állandó félelmet, hogy valaki bántja őt, látni, hogy az alkohol rabja… A Kis Herceg iszákosa jutott róla eszembe: utálja magát, mert iszik, és iszik, hogy feledje, hogy utálja magát… És látni őt, ahogy felragyog, amikor azt mondtuk neki, hogy szép a mosolya! Nem gondolom, hogy ezzel meg tudtuk változtatni az életét… De talán – legalább egy kis időre – valamit meg tudtunk mutatni neki a saját emberi méltóságából.
A kopogtatások alkalmával számos emberrel találkoztunk, de igen ritka esetnek számít, hogy valahol akár be is invitálnak minket. Ez még ritkábban ötvöződik azzal, hogy ismerőssel találkozunk. Na, hát nekünk egyik nap ez sikerült. Becsengetve egy házba, az egyik templomból ismert kedves úr nagy szeretettel fogadott be minket, ahol kedves családja is otthon volt. Társam, akivel mentem, már régebb óta ismerte a családot (neki van “Egerszegi múltja”), de a család is rendkívül szerető volt, így egy bő másfél órás beszélgetés után már indulásra készen búcsút intettünk, de elindulásunk előtt- mint azt szoktuk- ajánlottuk a programjainkat. Legkisebb gyermeküket -akinek sérült volt a lába- is hívtuk, jöjjön el este a Mindszenty-iskolai kápolnába imaórára velünk! Jött is, ami nagy öröm volt számunkra, és elhívtuk szombatra is, az Ifi estre.
Sokszor a meghívásokat visszautasítják, néha szívesen jönnének, de vagy idejük nem engedi, vagy a programig elhagyja őket a lelkesedés. Azt hittem, nagy valószínűséggel ezzel a fiúval is így lesz, de nem… Autóval érkeztünk, és akkor láttuk, amint édesanyja kiteszi a srácot. Nem tudom pontosan, miért, de valamiért hamarabb el kellett volna mennie, de amikor “hirtelen felindulásból” felajánlottam, hogy hazaviszem, anyukájának megfelelt így az ötlet. A programok nagyrészt mozgós játékokból álltak, ami alatt láttam, hogy nem mindig tud beilleszkedni. Én hamar lesérültem az egyik játékban- most már látom, hogy ez a Jóisten akarata volt az ügy érdekében - így sokszor kint álltam, néha vele is. Próbáltam vele beszélgetni a bérmálkozásáról. Megtudtam tőle, hogy talán még nem is volt komolyabb Isten tapasztalata, de észben már elfogadta, hogy Istennek lenni kell és szereti őt- csak nem tudja a szívébe is befogadni.. Pizzát vacsoráztunk az est folyamán, ami alatt tőlem nem messze láttam, hogy egyik ÉlesztŐs komámmal nagyon jót beszélget. Gondolkoztatja és érdekli az Isten, sőt, a végén meggyőződött arról is, hogy érdemes tőle akár a mostani szentségimádás alkalmával is jelet kérni! Így utána a szentségimádáson érte imádkoztam, hogy lelkiekben is találkozhasson az Úrral. Imaalkalom végén, mikor mentem, hogy induljunk haza, valami megváltozott benne: nagy örömmel és könnyekkel mesélte, hogy úgy érzi, most sikerült találkoznia Istennel. Hazafelé az autóban még sokat beszélgettünk, és mikor a végén imádkoztunk, azt mondta: “Uram, hálás vagyok, hogy megsérülhettem, hiszen különben ezeken az eszköz-embereken keresztül nem találkozhattam volna Veled.” Nagyon megrendítő volt, hogy ezt egy 16 éves fiútól hallottam. A Schönstatti Szűzanyának való felajánló imában, melyet napi többször is elmondtunk, rendkívül fontos és központi elem imádkozni azért, hogy “eszközök” lehessünk, de gondolom, a fiú erről nem nagyon tudott. Az ima engem is rendkívül meghatott, de a búcsút szebbé és áldottabbá tette.
Hálás vagyok az Úrnak, hogy “eszköz” lehettem pár társammal ebben a találkozásban! Hálás vagyok, hogy Isten megadta számunkra a találkozás kegyét ezzel a családdal! De ezek a csodák nem rajtunk múlottak- erre mind képesek vagyunk! És nincs sok dolgunk: csak adjuk át magunkat őszintén, teljes szívünkkel az Úristen és Szűz Mária tiszta, szeretettel megtöltött eszközének.
Sosem voltam ezelőtt ÉlesztŐ7-en, vagy bármi más jellegű városmisszión. Párszor már voltam utcai evangelizáción, de akkor csak a zenei szolgálatban vettem részt. Tehát ez volt az első alkalom amikor személyesen tudtam beszélni az emberekkel, fiatalabbakkal és idősebbekkel egyaránt. Már elég régóta érzem Isten hívását az evangelizáció felé, hatalmas vágy volt a szívemben, arra, hogy megszólítsam az embereket, hogy Isten szeretetét tudjam közvetíteni feléjük és hogy elhívjam őket, vagy legalább csak elindíthassak valamilyen folyamatot bennük, ami Isten felé vezet. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez a vágy beteljesült. Sokkal jobb volt, mint gondoltam, a hétnek sikerült felülmúlnia a várakozásomat három irányban: sokkal több embert tudtunk megszólítani, sokkal mélyebb beszélgetések alakultak ki, és végül sokkal többet kaptam a hét alatt, mint gondoltam. Erről a három pontról szeretnék egy kicsit beszámolni.
- Először is, arra szeretnék kitérni, hogy milyen sok programunk volt, és hogy milyen sokan megjelentek rajtuk. Az esti imádságokon, amik minden nap másik plébánián voltak, a templomok nagyrészt tele voltak. A különböző szociális és oktatási intézményekben, mint például hajléktalanszállón, családok átmeneti otthonában, iskolákban, óvodákban, és a piacon, nagyon sok emberrel találkoztunk. Én személyesen több iskolában is voltam programokat tartani és nagyon jó volt látni a gyerekek arcán a kíváncsiságot és érdeklődést. Kedden például a Csácsbozsoki iskolában voltunk 2×45 percet tartani 4 évfolyamnak (5-8). Az első 45 percben előadtuk azt a Bibliai jelenetet amikor Péter apostol Jézus felé elindul a vízen, a második 45 perc nagy része kiscsoportos foglalkozás volt. A csoportomban volt egy hetedikes kisfiú, aki az elején nagyon zárkózott volt, fel se nézett, de aztán addig beszélgettünk erről a vízen járás témáról, hogy egyik pillanatról a másikra kinyílt, felnézett és elkezdett mesélni nekünk egy csomó mindenről, ami a vízen járással kapcsolatos, és látszódott is az osztálytársai arcán a meglepettség, hogy ő beszél. Ez csak egy azok közül a csodálatos dolgok közül, amik a gyerekkel való foglalkozás közben történtek a héten.
A második pont a találkozások és beszélgetések mélysége. Két történetet szeretnék elmesélni, amik az én jelenlétemben történtek.
Az első hétfőn volt, amikor mind a 30-an a város egy előre kijelölt területét párokban felosztva jártuk és becsengettünk vagy bekopogtunk a házakba, azzal a mondattal, hogy
"Katolikus fiatalok vagyunk a plébániáról, és azért vagyunk itt, hogy beszélgessünk a helyiekkel". Mindezt azért, hogy a lehető legszemélyesebb beszélgetésre adjunk lehetőséget. Egy Élesztős társammal pár panelházat kaptunk. Elindultunk, elkezdtünk csengetni, kisebb nagyobb sikerrel. Megéltük a legrosszabb, de a legjobb találkozásokat is amiket csak lehetett. Az utolsó épületnél jártunk amikor becsengettünk az 1. lakásba és bemutatkozásunk után minden szó nélkül kinyitották a külső ajtót, ami a lépcsőházba vezetett. Bementünk és a földszinten már nyílt is az 1-es ajtó és egy nagyon kedves és vicces bácsi - aki éppen indult, mert dolga volt - engedett be minket azzal a mondattal, hogy "Ő is katolikus, de a felesége még jobban, ott van bent, menjetek be hozzá". Bent egy szintén nagyon kedves néni fogadott minket. Leültünk, elkezdtünk beszélgetni, aztán egy kis idő után megérkezett a férje, aki, mint addig a felesége által kiderült annyira mégsem volt katolikus, mint ahogy azt ő állította. Ott voltunk náluk kicsit több mint egy órát, ha az emlékezetem nem csal. Ez alatt az idő alatt, mind a bácsi, mind a néni teljesen megnyílt, és elképesztően mély, Isten szeretetével és gondviselésével kapcsolatos témáról beszélgettünk, ami egy szörnyű, tragikus helyzeten keresztül vetődött fel. A végén még imádkoztunk is értük, és kértük Isten segítségét abban a helyzetben. A mi jelenlétünk és beszélgetésünk tökéletes volt arra, hogy felkavarjuk nálunk az állóvizet és emlékeztessük őket, hogy Isten nagyon szereti mindkettőjüket és a legjobbat akarja nekik. Úgy érzem, hogy Isten rengeteget munkálkodott abban az egy órában.
A másik történet a keddi kopogtatás alatt történt. A Mindszenty iskola melletti környéken voltunk, ahol egy pár épület után kijött egy néni. Vele kint a dermesztő hidegben beszélgettünk körülbelül másfél órát. Ez a beszélgetés annyiban volt másabb az előzőtől, hogy a néni nem volt hívő, viszont cserébe nagyon magányos volt, és ennél jobb alkalom nem is adódott neki már hónapok óta, hogy mesélhessen. Több mint egy órán keresztül csak ő mesélt nekünk az életéről, hogy miket csinált, hogy élt, milyen embereket ismert meg. Mindkettőnknek leesett az álla, hogy milyen önzetlen volt, mennyi mindent tett másokért, miket vitt végbe. Egyszóval nagyon szép élete volt. De aztán idős korára megbetegedett, rossz lett a szíve, nem sikerült megműteni és ez csak több betegséghez vezetett, például a szeme romlásához. Istent hibáztatta amiatt, hogy most ilyen rossz dolga van, hogy alig lát, a gyerekei, unokái nem foglalkoznak vele, pedig ő nem ezt érdemli, Isten igazságtalanul bánt vele. Én a beszélgetés után gondolkodtam a nénin és rájöttem, hogy Isten egész életében a sok jóban próbálta elérni őt, mesélte, hogy kántor volt a férje, de ő sosem érezte, hogy miért jó a vallás. Isten nem érte el a jócselekedeteken keresztül, így hát nem maradt más, mint próbálkozni a rossz dolgokban, a nyomorban, a bajban, mert annyira szereti őt, hogy mindent megtesz, hogy vele lehessen. És én hiszem, hogy nagyon jó helyen van a néni az Isten felé vezető úton, már nagyon közel van hozzá. A beszélgetés elején még azt mondta, hogy Isten nem létezik, aztán közben kiderült, hogy mégis, hiszen Őt okolja, aztán a vége fele azt is elárulta, hogy már beszélt is hozzá. A végén biztattuk, hogy beszéljen Istennel és kérdezze meg hogy miért van most ő ebben az állapotban. Azt is mondtuk neki, hogy higgye el válaszolni fog. Úgy búcsúztunk el, hogy akkor beszélni fog Istennel, és megkérdez mindent Tőle. Úgy éreztem, hogy Isten engem erre a beszélgetésre készített hetek óta. Rengeteg Bibliában olvasott rész és az életemben éppen történő dolgok összefutottak egy pontban, és ez a néni volt az. Ezért mondom azt, hogy biztos vagyok benne, hogy neki már csak az kellett, hogy felkeverjük azt az állóvizet, és onnantól Isten átveszi.
- A harmadik említett pont az az én saját megélésem. Az elmesélt történetek csak egy töredéke annak a sok csodának, ami történt és ezeket 7 nap alatt megélni olyan volt, mint egy kis mennyország. Azt szoktam mondani, hogy én többet kaptam, mint az összes ember, akiket megszólítottunk egybevetve.
Rengeteget tudnék még mesélni, de akkor akár könyvet is írhatnék, úgyhogy itt befejezem. Elképesztően hálás vagyok Istennek, hogy ott lehetettem, és része lehettem ennek a fantasztikus missziónak, remélem, hogy nemsoká megint összeáll az ÉlesztŐs csapat, és tovább építhetjük Isten országát.
